Gondolkodom, tehát.... Agymenés a halasztgatásról

Ironikus módon ez egy olyan bejegyzés lesz, aminek a megírását, nos, már néhány hete pakolom a virtuális íróasztalomon jobbról balra. Már mindent összeszedtem, amiről írni akartam és már csak a konkrét, valódi megírása volt hátra, aminek csak nagyon nehezen tudtam nekiállni, mert miért is?

Mert egy halasztgató - angolul és ismertebb nevén: procrastinator - vagyok. 

Fogadni mernék, hogy nem vagyok egyedül a problémával, de a szorgalmas kisebbség kedvéért, lássuk mit is jelent ez a kifejezés:

Urbandictionary szerint az én szabad fordításomban: A halogató az az ember, aki megtesz bármit, beleértve random szavak utáni keresgélést egész álló nap urbandicionary-n, csak hogy ne kelljen elkezdenie dolgozni. Ez a szokás gyakran szörnyű hatást gyakorol az adott személy kapcsolataira, munkájára és/vagy jegyeire. 

Nem vagyok halasztgató
Csak jobb szeretem a munkám egy határidő-közeli pánikban végezni

Ki nem találkozott még ezzel a jelenséggel? Nyugalom, ez teljesen normális - egy bizonyos szintig. És most felteszem az egymilliós kérdést: ki az, aki nem csak hogy találkozott ezzel a jelenséggel, de úgy érzi, hogy lényének ez a sötét és legyőzhetetlen része az, ami visszafogja minden értelmes tevékenységtől, ami megakadályozza, hogy bármi produktívat csináljon, és ami felett képtelen uralkodni? 

Zillah csendben jelentkezik

A legnagyobb probléma a halasztgatással, hogy azok, akik nem élnek ebben a valljuk be, önpusztító spirálban, nagyon gyakran nem értik mit is jelent ez, vagy hogy mekkora kihívás legyőzni. Mert ha megnézed azt, milyen tanácsot szoktak adni azért, hogy hogyan győzzük le a halogatást, a leggyakoribb ezek közül ez: ne halogass! 

Zseniális, hogy erre én még nem gondoltam? Csakhogy minden esetben, mikor leülök a géphez, hogy márpedig valami hasznosat fogok csinálni - ami lehet bármi, írás, nyelvtanulás, beadandó írás (helló, egyetem) - ott van az a fránya internet. Mert most megnézem az e-mailjeimet, a facebookot, megint az e-mailt, most meghallgatok pár számot youtube-on és közben pörgetem a molyt, ahol persze mindig újabb és újabb frissek várnak... a lehetőségek száma végtelen. És aztán hupsz, este tíz óra, ilyenkor már úgyse lehet semmi produktívat csinálni, tehát halasszunk el mindent másnapra, vagy még inkább, sohanapjára.

Ahha, mondaná az egyszeri idetévedő, tehát az INTERNET, az a Sátán Fattya felelős minden szenvedésért, melyet szegény halasztgató önhibáján kívül szenved el!

Tévedés. A legnagyobb hiba itt a halasztó agyában van, és én már csak tudom, mert magam is az vagyok és még én is félek a saját agyamtól. 

Mivel az internet nem a gonosz maga, ezért értékes tartalmakba is bele lehet futni böngészés közben, így találtam rá a mostanra egyik kedvenccé vált oldalamra, a Wait But Why-ra, melynek a cikke adta az inspirációt ehhez a bejegyzésemhez is - a forrást odalent linkelem, bárki, aki tud angolul látogassa meg, mert jobb humorral és pálcikafigurákkal adja elő ugyanazt, amit én most, de whatever. 

Szóval az oldal szerzője, Tim Urban egészen érdekes - már-már pszichológiai! (az ha mondom!) mélységekben - tárja fel az elméletét a halasztgatásról. Valahogy így lehet leírni a halasztgató agyát az ő magyarázata szerint:

Mindenkinek a fejében ott lapul a Racionális Döntéshozó - ez a kedves kis fickó tudja, hogy mit mikor kell megcsinálni, minek közeleg a határideje és bizony a munkát be kell osztani, hogy minden időre kész legyen. Tudja, hogy ha neked az az álmod, hogy teszem azt, híres író legyél, akkor természetesen minden nap írnod kell. Plusz ott van az a Magnus Opus, ami már egy ideje az agytekervényeidben lapul, ugye? Csak kutatást igényel, esetleg egy két hozzáértővel kell beszélni a boncolás rejtelmeiről, a magyar rendőrség belső működéséről és a Galaxisok közötti utazás lehetőségéről. Ez mind munkát igényel, amelyet már ma el kell kezdened ahhoz, hogy később learathasd a gyümölcsét.

No és mi van azzal a bikinikész testtel/hat kockával, amit legalább a következő nyáron magadon akarsz viselni? Az se lesz kész ám tegnapról mára!

Egy normális ember agya tehát ilyen - szép, letisztult, funkcionális. Aztán ott van a halasztgató agya, akinek egy kéretlen háziállattal kell osztoznia - ő az Azonnali Kielégülést Kereső Majom! Röviden majom, ha már a fordításom ilyen isteni. 

A majomnak nincs kedve mindahhoz, amit a Racionális Döntéshozó már szépen eltervezett, hogy csinálni fog. Hiszen az MUNKA! Hiszen az MEGTERHELŐ! De a netet böngészni tökre jó móka és rögtön elérhető, csak egy karnyújtásnyira van. Ugyan miért vesztegetném a drága időmet és energiámat valamire, mikor MOST AZONNAL is jól érezhetem magam valami teljesen felesleges és banális dologgal? A majom természetesen egy hülye állat - nem tud előre tervezni, nem úgy, mint a Racionális Döntéshozó. Nem látja be, hogy a mostani erőfeszítéseinknek később lesz haszna, amikor majd learathatjuk a munkánk gyümölcsét. Nem látja be, mennyire jobb szórakozás az, amit a munkánk elvégzése UTÁN tehetünk, mert nem árnyékolja be a lelkiismeret-furdalás dermesztő sötét felhője. 

A Racionális Döntéshozó meg nem ért a majomhoz. Nem lehet hibáztatni. A majmok erőszakos kis bestiák, rátelepednek az ember fejére, megdobálják kakival és mindent megtesznek azért, hogy átvegyék az irányítást, ami gyakran sikerül is nekik. Ember legyen a talpán, aki le tudja győzni ezt a majmot. Nekem például nem sikerült, még úgy sem, hogy tudatában vagyok a majom létezésének. 

Egy halasztgató órája

De szerencsére van még egy lakója a halasztgató agyának. Ez pedig a Pánikszörny!

Nevével ellentétben a Pánikszörny jó barát. Állítom, hogy az egyetemen az én legjobb barátom is volt, a majomnak viszont a legádázabb ellensége. 

A Pánikszörny általában akkor jelenik meg, mikor a hosszú, elbaszott idő után elkezd minket sürgetni a határidő. Akármiről lehet itt szó, de mivel csak a saját élményeimből tudok táplálkozni, vegyük a szakdolgozatot. Kettőt írtam - az elsőt kábé, hm, két hét alatt. Ekkor ébredt fel a Pánikszörnyem és üvöltött rá a majomra, aki pánikszerűen dezertált és otthagyta a Racionális Döntéshozót a trutyiban. A szakdoga persze készen lett, de minek? (Igen, tudom, Tim Urban is ezt a példát hozta fel a bejegyzésében, szóval ez valami univerzális dolog lehet. Az az egy vigasztal, hogy én nem három nap, de legalább két hét alatt írtam meg. Take that, bro!)

A második szakdogám csak azért nem jutott erre a sorsra, mert valahogy sikerült becsapni az agyamat, és elhitetni magammal, hogy sokkal kevesebb időm van hátra, mint valójában. Így egy hónap alatt írtam meg, ami egy jegyet javított az előzőhöz képest. És még mindig lehetett volna jobb. A Pánikszörny nélkül viszont soha nem fejeztem volna be - kit akarok becsapni, nélküle talán bele se kezdek.

Mi ebből a tanulság: akárhányszor jutok el erre a pontra, mikor a határidő miatt felébred a Pánikszörnyem és akárhányszor fogadom meg, hogy ezután más lesz! Most már mindenre hagyok időt, megcsinálom, nem szarom el az időt felesleges dolgokkal, de ugyan már! A Mighty Majom mindenekfelett áll. 

Ugyanez igaz az államvizsgatételek tanulására mellesleg. (Jesszus, remélem egy volt tanárom se olvassa véletlenül a blogot és jön rá, hogy én vagyok én.)

Mivel az előbb sikeresen démonizáltam az internetet, azonnal le kell szögezzem, hogy nem a web a ludas saját tökéletlenségünk miatt. Ez megint ismerős lehet másnak, de soha még olyan hatalmas vágyat nem éreztem arra, hogy írjak, mint mikor egy vizsgára kellett tanuljak - általában ekkor szoktam több száz oldalakat megírni az aktuális történetemből. Soha kínzóbban nem akartam svédül(!) tanulni, mint amikor államvizsga előtt álltam kábé három nappal. Talán nem meglepő, de a novemberi NaNoWriMo-t mindig gond nélkül teljesítettem - mit nekem a zéháidőszak -, de például a nyári NaNoCampba rendszeresen belebuktam, amikor pedig nyáron relatíve a világ minden ideje az enyém. 

Ez is olyan dolog, amit csak egy a szíve mélyén valódi halasztgató érthet meg. 

De mi az oka annak, hogy mi, minden későbbre halasztók így éljük meg a feladatokat?

Először is - általában azok a dolgok, melyekhez nem kezdünk hozzá sokáig tartó és esetleg bonyolult dolgok. Ha az egyetemen tanul, akkor általában ezekhez - beadandók, vizsgák - kap az ember egy csomó időt. Itt már senki nem fogja a kezünket, magunknak kell beosztani az időt, hogy jusson mindenre. Egy normális, majmatlan ember ilyenkor időben nekikezd és kényelmesen befejez mindent. Mi, halasztgatók pedig hol máshol időznénk ehelyett, mint a Sötét Játszótéren? 

Dark Carnival - by wickedtizy

Sötét Játszótér - ez megint csak egy Tim Urban kifejezés (komolyan lessetek rá a posztjára, haláli a fazon) ami arra a tevékenységre utal, mikor a majom által megszállva végezzük a rövid távon szórakoztató, de valójában szörnyen bűntudatkeltő és amúgy egyáltalán nem kellemes dolgokat. Amikor tudjuk, hogy valami munkánk lenne, szóval kibújunk minden tényleg szórakoztató alól - nem találkozunk barátokkal, nem ülünk le és mélyedünk egy jó könyvbe stb. -, de azért a melóval se haladunk. Ilyenkor jön a köztes megoldás: Facebook, hidden objects játékok (mennyi időt elcsócsáltam erre, te jó ég), 9gag (az ultimate időelverő weboldal), a lista végtelen, fogadok, hogy más is hozzá tudja adni a maga bűnös élvezetét. 

Valójában viszont van egy másik játszótér is, a Boldog Játszótér. Mikor tudod, hogy megtetted a napi hasznos-tevékenység adagodat - elvégeztél valami számodra, vagy a munkád, vagy az iskolád számára valami fontosat - itt végre az elégedettség érzésével szórakoztathatod a majmodat. Jól megérdemelt kis játszótér ez, csak az a baj, hogy a halasztgatók ritkán látogatják. 

Milyen esetben halasztgat a halasztó?

Vannak emberek - állítólag léteznek, bár még én nem találkoztam ilyennel - akik valahogy állatira hatékonyak. Ennek az az oka, hogy képesek beosztani az idejüket és erejüket úgy, hogy fontossági és sürgősségi sorrendbe osztják a munkáikat. Eisenhower elnök például ilyen ember volt - és róla is nevezték el az úgynevezett "Eisenhower-mátrixot". Íme:

Egy szó mint száz, a majom a negyedik kvadránsban tanyázik, ott, ahol rendkívül kreatívan a szemeteskuka található, de például gyűlöli a kettes kvadránst. Egyedül a sürgős feladatokkal tud dűlőre jutni a halasztgató, mert az felébreszti a Pánikszörnyet - különösen az egyes. A harmadik - a megtévesztő meló - azok a dolgok, melyek nagyjából megnyugtatják a lelkünket - mégse teljesen haszontalan, ugye? Épp csak abban nem segít, hogy valami maradandót alkossunk, hogy abban fejlődjünk, amire valóban vágyunk. A majom folyamatosan lehúz minket a kettes kvadránsból a négyesbe, és így éldegélünk mi ketten ebben az őrült ringlispílben, ahol csak úgy érezzük, mintha haladnánk valamerre, de közben körbe-körbe forgunk és elrohan mellettünk az élet. 

Ezután a drámai bejegyzés után felmerül a kérdés: hogy lehet agyonverni végre azt a rohadt majmot? 

A válasz: sehogy. A majom az agyunk része, szóval hacsak nem akarjuk lobotómia alá vetni magunkat, akkor kénytelenek vagyunk kompromisszumot kötni vele, vagy legalábbis átverni.

Tulajdonképpen megint a Wait But Why oldallal fogok jönni, de az az egyetlen, ami valóban jó módszereket ajánl a halasztgatás legyőzésére. Az egyik ilyen a feladat lebontása részekre.

Vegyünk egy példát: szeretnél megtanulni svédül. Ez a mai világban már nem is olyan bonyolult, milliónyi lelkes youtuber vállalja önként és dalolva, hogy megtanít téged a videóin keresztül, ha ügyes vagy, ingyenes anyagot is le tudsz tölteni magadnak nem én ajánlottam, a Duolingóhoz hasonló weboldalakon pedig simán felszedheted magadra a nyelv alapjait. Megint csak ingyen.

Egyszerű, nem? De az - túl egyszerű. És egyszersmint állatira bonyolult. Mármint most komolyan, egy nyelvet megtanulni, teljesen egyedül? Csak úgy magunktól? Semmi határidő nélkül? Simán lehet tologatni napról-napra, évről-évre.

1. Kreálj határidőt - és nem csak úgy magadnak, mint egy újévi fogadalmat, hogy jövőre már perfektül fogod nyomni. Amúgy is, ki tartja be azokat? De ha már másoknak is beszélsz róla, az más tészta, az motivációt ad - magad előtt felsülhetsz, de mások előtt nem. A határidő a svéd nyelv tanulására persze rossz példa, de egy írás esetén különböző kihívások, akár egy NaNoWriMo is sokat segíthet. Vagy ha valamikor el akarsz menni Svédországba - nem lenne baromi jó, ha meg is tudnál szólalni a nyelven?

2. Ha teheted, iratkozz be nyelviskolába. Nincs ingyen, de az órákra járás és házifeladatok jó keretet adnak, hogy tényleg foglalkozz a nyelvvel. Ezek alól nincs kibúvó, ha már befizetted biztos be fogsz járni. 

3. Ismerkedj anyanyelvű emberekkel. Ha e-mailen keresztül levelezel valakivel svédül az duplán megéri, mert egyrészt segít fejleszteni a nyelvet, másrészt meg téged is inspirál, hogy ne égesd le magad előtte a teljesen kezdetleges mondatszerkezeteiddel.

4. Ahogy mondtam - bontsd fel részletekre. Egy nyelvet megtanulni hatalmas lépés, az ember nem is tudja hogy kezdjen hozzá, ezért inkább nem is teszi. De ha szétbontod máris nem lesz olyan ijesztő: kezdd azzal, hogy beiratkozol egy kezdő nyelvtanfolyamra. Folytasd vele párhuzamosan egy anyanyelvű levelezőpartner keresését. Csináld a Duolingót. Olvass svédül mesekönyveket - először még elég ezt a szintet megütnöd. Ez megvan? Lehet továbblépni a könnyedebb ifjúsági regényekre! Magabiztosan megy? Célozz meg egy nyelvvizsgát! Motiváld magad. A majomnak egy másodperce se lesz, hogy fellélegezzen. 

5. Nem akartam felhozni ezt, de sajna néha le kell kapcsolni a zavaró tényezőket - ja, nyomd ki azt a fránya internetet. Húzd ki a laptopod a konnektorból (hát, legalábbis ha annyira béna az aksija mint az enyémnek, más esetben ez nem biztos hogy működik). Kérd meg a szüleidet/tesódat/párodat/a szomszédot, hogy zárjon be egy szobába, ahol nincs semmi más, csak a munkához legszükségesebbek, és csak két óra múlva engedjen ki. Ne-etesd-a-majmot!

A lényeg, hogy ne csak a Megkelltennem-dolgok teljesüljenek, hanem a Megakaromtenni-dolgok is. 

És ezennel be is fejezem ezt hosszúra sikeredett posztot. Remélem, másnak is ugyanolyan releváns ez a téma, mint nekem volt annó, mikor olvastam róla. És azt is, hogy valamennyire segíteni is tudtam, mert bár nem az én tisztem ebben a témában tanácsot adni - tekintve, hogy az én majmom egy rohadt nagy gorilla -, más tanácsát szívesen továbbítom, megspékelve saját tapasztalataimmal. Ha nektek is van bármi, ami eszetekbe jut a témáról, szívesen veszem a kommenteket odalent alám!

Nem halasztom a munkát.
Csak mindent átmentek az utolsó pillanatra, mert akkor öregebb leszek, és épp így bölcsebb.

Végezetül egy kis olvasnivaló (angol nyelven):

Források: 

Wait But Why - Why procastinators procastinate

Wait But Why - How to beat procastination

Wait But Why - The Procastionation Matrix

Ha esetleg további tippeket akarsz a halasztgatás legyőzésére:

http://intentblog.com/6-ways-keep-your-inner-chronic-procrastinator-check/

Na melyik fajta halasztgató vagy? Én az összes - kivéve talán a Social Sharert és a Delegatort:) (bár upsz, most írtam ki a blogra, hogy micsoda halasztgató vagyok... mindegy, akkor nem szóltam)

http://20px.com/blog/2013/09/06/a-field-guide-to-procrastinators/#.VdYR6Pntmkr

Read More

Josh Malerman - Madarak a dobozban

A könyv tartalmáról röviden: A könyvek és filmek történelmében sokféleképpen tört már ki apokalipszis: volt, hogy idegenek inváziója hozta el, volt, hogy az emberek hozták a saját fejükre háború, környezetszennyezés és egyéb nyalánkságok útján. Josh Malerman könyve egyik se és kicsit mindkettő. 

Valami elárasztotta a világot, valami, amire nem szabad ránézni - bárki, aki egy pillantást vet erre a titokzatos jelenségre - lényekre? ki tudja? - az megőrül, és őrjöngésében először a környezetében lévőket, majd saját magát pusztítja el. Évekkel később, mikor a világ már nagyrészt kiürült, Malorie két gyerekével merész lépésre szánja el magát: kilép a házból, mely négy éven keresztül óvóhelyük és börtönük is volt, hogy a tőlük nem messze lévő folyón evezve megkeressék az áhított biztonságos helyet.

A még mindig a világban ólálkodó veszedelem miatt szemfedőben, vakon kell evezniük.

A gyerekek csupán négy évesek. 

Véleményem: Ezt a könyvet most baromi gyorsan bedaráltam - oké, nem is túl hosszú, de nem ez a lényeg - és nagyon jól esett a lelkemnek. Azt hittem, a kiolvasása át fog már csúszni augusztusra, de áltattam magam, mert tegnap (ma) muszáj volt fennmaradnom hajnali kettőig, hogy be tudjam fejezni. Rég olvastam már így könyvet, ami ennyire a székhez szögezett.

Kezdjük azzal, hogy már az alapötlet felkeltette az érdeklődésem. Általában a poszt-
apokaliptikus téma mindig nyerő nálam, de pluszpontot jelenthet az is, hogy mi okozza a világvégét. Így témáját tekintve engem a Madarak a dobozban Justin Cronin: Szabadulás-ához emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbiban az író rögtön azzal kezd, hogy bemutatja, hogyan is alakultak ki azok a bizonyos lények, addig Josh Malerman az egész könyvön keresztül szó szerint a sötétben tart minket.

Ha belegondolunk, ez a formula egy telitalálat. Olyan lényekről van szó, amelyekre nem szabad ránézni, mert azonnali őrületet okoz. Ebből egyenesen következik az, hogy az emberek védekezésképp csukva tartják a szemüket, szemfedőt viselnek és a házakban is ahogy tudják megakadályozzák magukat, hogy akár csak véletlenül is egy pillantást vessenek az utcára - takarókkal és egyebekkel takarják le az ablakokat, ilyesmik. 

No mármost, szerintem senkit nem kell emlékeztetni gyerekkorunk legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyeire: azokra az elképzelhetetlenül szörnyű lényekre, melyek a sötétben kúsznak oda hozzánk, míg mi a fal felé fordulva alszunk.
Valami megérintette a vállunk! - gondoljuk, és már nyúlunk is a lámpa után, és csak azután merünk egy pillantást vetni a hátunk mögé, ha már fényárban fürdik a szobánk. Hagyd felkapcsolva a lámpát, légyszi! - mondtuk szüleinknek, akik el nem tudták képzelni, hogy hogy bír a gyerek fényárban fürdő szobában aludni. Aki pedig már maga is szülő, valószínűleg átéli most ugyanezt a saját porontyával, akik édesdeden tudnak aludni a világos szobában. 

Szóval így ijesztget minket Malerman a könyvében, ezzel a nagyon alapvető, zsigeri ösztönös félelemmel, hogy valami szörnyűség mozog a sötétben, ami ott van velünk, ami már éppen megérinti a vállunkat, belebámul az arcunkba... és itt tesz rá még egy lapáttal. Mert erre a szörnyűségre nem lehet ránézni, legfeljebb nyugtatgathatod magad, hogy csak egy falevél volt, csak egy állat volt, csak egy... mert aki ránéz, az megőrül. És aki megőrül, az kárt tesz azokban, akik körülötte vannak, majd kárt tesz saját magában is, a lehető legborzalmasabb módon. Ez pedig szerintem a második számú legalapabb emberi félelem: amikor a saját elménket nem tudjuk kontrollálni, mikor tudjuk, mi vár ránk, ha ránézünk egyre és semmilyen módon nem tudjuk elkerülni ezt a véget. 

De ez még csak a háttér, hogy szuperál maga a történet? Röviden: jól. Hosszabban pedig...

Már a fülszöveg is ellövi, így nem spoiler ez, hogy Malorie két kicsi gyerekével kénytelen nekivágni a folyónak, vakon evezve a feltételezett biztonságig. Ez is elég izgalmas volt, viszont a történet korántsem ennyi: Malorie visszaemlékezésen keresztül mutatja be, hogy jutott el a jelenig zajló eseményekig. Mostanában elég sok könyvbe futottam bele, melyek több idősíkon keresztül játszódnak, a múltból a jelenbe, a jelenből pedig a múltba ugrálnak, és így fokozatosan göngyölítik fel nekünk az eseményeket. 

A múltbeli jelenetek onnan kezdődnek, hogy Malorie felfedezi terhességét - és ezzel együtt megkezdődnek az első híradások az első áldozatokról, amelyekről ugye először mindenki találgat, aztán ahogy az esetek ismétlődnek majd a számuk növekedni kezd, úgy terjed el a paranoia és tömeghisztéria is. Az emberek bezárkóznak és/vagy összetömörülnek egyfajta kommunákba, így próbálván segíteni saját túlélésüket.

Az érdekes dolog a múltban játszódó jeleneteknél, hogy a jelenből általában már következtethetünk arra, hogy mi történt akkor. Ez a Madarak a dobozban esetén se volt másképp, de ez csak még érdekesebbé tette: lehet tudni, hogy valami valamikor nagyon balul fog elsülni, de azért reménykedünk, hogy hátha nem. És persze tudjuk, hogy nem szabad megkedvelnünk senkit (már olyan Trónok harcásan - úgyis meghal), de aztán mégis. 

Az az igazság, hogy bár kedvencet avattam a könyvben, mégis itt, a múltban akadt néhány jelenet, amin nem tudtam nem elgondolkozni, hogy akkor ezt most hogy. 

Kissé spoileres a dolog, ezért kijelölésre lehet olvasni, nem lövök le benne nagy dolgokat, de azért mégis:

Szóval: igen hamar rájöttek arra, és már a híradásokban is közölni kezdték, hogy az áldozatokban, akik megőrültek az a közös, hogy mind láttak valamit. De kérdem én: ha azok, akik láttak valamit mind megőrültek és elkezdtek gyilkolászni plusz öngyilkolni, hogy voltak képesek elmondani, hogy mi történt velük? De ez még egy dolog - rendben, lehet volt néhány ember, akit sikerült lefogni és az önkívületi állapotban elhablatyolta, hogy valamit látott.
A másik: ez az egész apokalipszis villámgyorsan és viszonylag békésen zajlott le. A könyvben említenek gonosztevőket, akik esetleg ki akarhatják rabolni őket, de nem láttunk szemfedős fosztogatókat, akik sorra törtek be a házakba mindenért, ami elvihető, nem láttunk őrjöngő embereket az utcán, nem láttuk a katonaságot! Azért a 21. században elvárható lenne legalább őket - legalább az USA-ban! - felszerelni valami éjjellátó, infravörös hőkamerával, vagy valamivel, amivel látni nem lát, de a mozgást egy kamerán jelzi. Talán volt is ilyen, talán meg is bukott, de ez a könyvből nem derül ki, és én ezt hiányoltam - egy minimális említést arról, hogy az emberiség megpróbált védekezni.
Na ennyit a negatívumokról, melyek viszont egyáltalán nem vontak le - nekem - a könyv értékéből.

A jelenben játszódó történések már egy jóval rövidebb intervallum alatt zajlanak le, és főleg Malorie belső vívódásairól olvashatunk, amiből azért van néhány, hiszen retteg a saját felelősségétől, hogy két gyerekét neki kell biztonságos helyre vinnie, és persze retteg a "lényektől" melyek ki tudja hol ólálkodnak? Talán mindenütt. Olyan érzésem támadt ezeknél a részeknél, mintha Malorie is kezdene lassan megőrülni, hiszen mindenhová veszélyt "látott", és így el is gondolkoztam rajta, hogy mi van, ha az egész hisztéria magát indította be, és az emberek nem holmi titokzatos lényektől, hanem a saját félelmük miatt őrültek meg? Ezt a könyv is kifejti a különböző szereplőkön keresztül, és hát minket is a sötétben tart (haha) egészen a legvégéig. Persze minden amúgy se derül ki, de ez igazából nem is zavart, néha kellenek olyan történetek, amikor egyszerűen nem kapunk magyarázatot mindenre.

Mivel nekem ez a vesszőparipám, nézzük a szereplőket:
Igazából semmi különöset nem lehet elmondani róluk. Nincsenek nagy karakterábrázolások vagy nagy mélységek, ami rendben is van, hiszen alig maradt volna idő a történet és a háttér mellett arra, hogy ezeket Malerman kifejtse. Vannak jellemek, persze, és megkülönböztethetőek, sőt, szerethetőek is a szereplők, épp csak nem rajtuk van a hangsúly, ami ebben az esetben nem is zavart - jobban idegesít, ha elrontott karakterábrázolással találkozok.

Amit mindenképpen meg kell említenem, és félig a szereplőkhöz is kötődik, hogy Malerman nem maradt annál a formulánál, hogy ha egy karakter szemszögéből mesél, akkor végig ott is maradt. Bár nem túl gyakran, de azért váltogatta a szemszöget, annál a szereplőnél maradva, akivel történt is valami, amit nagyon tudtam díjazni, mert így olvasóként is mindig az események középpontjában maradhattunk.

Ajánlom a könyvet: Poszt-apokaliptikus, illetve a horror rajongóinak. Ijedősök ne olvassák éjszaka! Illetve, akiket zavar, hogy nagyon sokáig a homályban tartja őket az író, azokat ez a könyv is bosszanthatja, de amúgy meg bátran ajánlom mindenkinek, mert nagyon érdekes, izgalmas és ütős kis könyvecske ez. Nekem kedvenc lett!

Kedvenc szereplők:
Malorie - mert ő volt a legerősebb és át tudtam élni a lelki küzdelmét, és egyszer se idegesített, ami azért nagy szó, mert mostanában valahogy a főszereplők mind az agyamra akarnak menni.
Gary - haha, én nagyon bírtam őt, és (spoiler) nagyon sajnálom, hogy nem derült ki, hogy mi lett végül a sorsa, mindig is bírtam az elbűvölő, őrült karaktereket (mit mond ez el vajon rólam) (spoiler vége).
Lány és Fiú - kemény kölykök, respect.

Pontozás: 5 pont

Read More

Havi összegzés - hol is tartok június-júliusban?

Ezennel felszentelem csodás új, még szinte ropogós rovatomat és összegzem a hónap olvasásait - mit fejeztem be, mit hagytam félbe és mi az, amit éppen olvasás alatt áll.

Először is, amit befejeztem az elmúlt két hónapban, és blogbejegyzés is van belőlük:

Mats Strandberg, Sara B. Elfgren - Kulcs: Ez az Engelsfors-trilógia befejező kötete, a legvaskosabb mind közül és a leginkább eseménydúsabb is, abszolút ötcsillagos olvasmány volt és kedvenccé is vált. Kritikáért katt a címre!

Lauren Beukes - Moxyland: Valamivel jobb, mint középkategóriás olvasmánynak számított Lauren Beukes könyve, ami egy jövőbeli világba enged betekintést négy szereplőn keresztül. Rövidke kis könyv, nehéz témával, nálam 3,5 pontot kapott!

Lev Grossman - A varázslók: Már júliusi olvasmányom Lev Grossman trilógiájának kezdő kötete, melynek folytatásait is - remélhetőleg magyar fordításban - hamar a kezembe vehetem. Nem tökéletes, de remek kis olvasmány, ami nem csak egy realisztikusabb mágusiskolába invitál minket, de egészen más világokba is. Nálam 4 pontot ért ez a kötet.

Zsebértékelés azokról a könyvekről, melyeket befejeztem, de nem lesz belőlük bejegyzés:

(a címekre kattintva a könyv molyos oldalára navigálhattok el)

Okváth Anna: Más állapotok: Kortárs, felnőtt regény, magyar nyelvű író tollából. A borítóból ítélve eleinte egy tipikus, romantikus-komédia jellegű könyvre számítottam, de kellemesen csalódtam, mert üdítő stílusban megírt, egyedi témájú könyvecske ez eredeti szereplőkkel, sőt, talán egy csipetnyi - de tényleg csak egy leheletnyi mágikus realizmussal megspékelve. Aki a romantikus irodalom kliséitől fél annak is merem ajánlani, és azoknak is, akik alapvetően nem szeretik a romantikát, mert - hozzám hasonlóan - félnek attól, hogy elborítja őket a nyáltenger. Itt nem lesz se nyál, se tenger, becsszó!

Pont: 4,5

Gillian Flynn: Sötét helyek: Minden habkönnyű regény után kell valami sötét és nyomasztó, így esett a választásom Gillian Flynn thrillerére. Ebben egy borzalmas mészárlás túlélője, Libby Day huszonöt év és egy kis noszogatás után elkezd nyomozni családja meggyilkolásának valódi okai - és tettese után. Annak idején bátyját letartóztatták, főleg az ő vallomása miatt, de tényleg az az igazság, amiben eddig hitt? Az ügy felgöngyölítése nem csak Libby nyomozása nyomán, hanem a múltba tett látogatások, Ben és az anyjuk nézőpontjából is be van mutatva, ami csak még borzongatóbbá teszi, és végig nem tudtam volna megmondani, hogy ki is tette azt és miért. Zseniális könyv, minden szereplője emberi és senkire se lehet azt mondani, hogy ártatlan, sem azt, hogy bűnös.

Pont: 4,5

Brandon Hackett: Az időutazás napja: Angolszász név ide vagy oda, a Brandon Hackett név ebben az esetben is magyar írót rejt, ez a könyve pedig kellemes kis simogatás sci-fit szerető lelkemnek. Egészen új szemszögből mutatja be az időgép feltalálásának lehetséges következményeit - emberi, technológiai és az emberiség szempontjából is. Engem egy egész rakás gondolkodni valóval látott el az emberiség pusztulásáról, a fejlődés lehetőségeiről és úgy általában, az időutazás lehetőségéről. Ha valaki szereti a témát, melegen ajánlom neki, és bár számomra a közepére leült kicsit a sztori, és a szereplőket se zártam a szívembe, a vége, az eleje és a témája megér egy próbálkozást. Ja, és már megjelent a második része is, tehát aki most elkezdi, nem kell tövig rágnia a körmét mire a kezébe kaphatja a folytatást.

Pont: 3,5

Félretett olvasmányok: 

Anthony Ryan: A vér éneke: Ez egy baromi hosszú és féltégla vastagságú fantasy világban játszódó könyv, melyet sajna többször is félbe kellett hagyjak, mert baromi rosszkor kezdtem el olvasni, és rendszeresen lejárt a könyvtári kölcsönzésem ideje. Most is éppen könyvtárban csücsül, nekem meg ismét a várólistámon, mert egyébként fantasztikus, részletes és érdekes olvasmány, mely méltó arra, hogy folytassam, befejezzem és rögtön-de-azonnal belekezdjek a második kötetébe - mert azóta már az is megjelent.

Nincs igazság a földön!

Folytatási hajlandóság: 99,9999% - nem rajtam múlik!

Garth Nix: Sabriel: Szintén fantasy, de ezúttal egy ifjúsági kötetet hagytam félbe, mert... hát, mit szépítsek a közepén elvesztettem az érdeklődést. Nagyon jó és érdekes kis világot tárt elém Nix, újszerű - na jó, nekem újszerű, mert az eredeti könyv se tegnap jelent meg - mágiarendszerrel és a halál-téma érdekes értelmezésével. Viszont a közepe felé kezdtem úgy érezni, hogy Nix erőlködve próbálja fenntartani az érdeklődésem úgy, hogy újabb és újabb akciót dob be elém, ami engem inkább lefárasztott és a könyvet szépen félretettem.

Folytatási hajlandóság: 50% - vagy igen, vagy nem, talán majd egyszer.

Jeff VanderMeer: Fantomfény: A Déli Végek-trilógia befejező kötete, és nem tudom magam rávenni... Már a második része se tetszett annyira, mint az első, és amikor láttam, hogy az utolsó rész egy számomra teljesen érdektelen szereplőnél veszi fel a fonalat, szépen becsuktam és arrébb tettem. Evvan.

Folytatási hajlandóság: 30% - csak be kéne fejezni a sorozatot, ugye? Ugye?!

Miket olvasok most? - kép nélkül és röviden!

Moskát Anita: Horgonyhely - Mostanában egész belejöttem a magyarok könyveibe, nem? Ez a könyv az olvasás állapotában leledzik már úgy egy hónapja, de augusztusban már mindenképp be akarom fejezni, mert amúgy nagyon jó, csak épp egy légy is több ideig bír koncentrálni, mint én. Azért mindenképp igyekszem!

Várhatóan lesz belőle bejegyzés? - IGEN, egy egész csomó gondolatot indított el bennem, szerintem megérdemli a szómenés

Josh Malerman: Madarak a dobozban - Horrorszerű, borzongató kis könyvecske, amivel elkövettem azt a hibát, hogy lefekvés előtt is olvastam belőle. Nem, kérem, ez nem az a könyv, amit sötétben, ködben, esőben érdemes elővenni. Amúgy viszont nagyon is azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt! Az elején tartok, de idáig nagyon tetszik, szerintem gyorsan be fogom darálni.

Várhatóan lesz belőle bejegyzés? - IGEN, bár ilyen korai stádiumban még nehéz megmondani. Azért én igyekszek, és ha bejegyzés nem is, egy zsebértékelést mindenképpen szülök magamból. 

Read More

Lev Grossman - A varázslók

A könyv tartalmáról röviden: Quentin Coldwater egy átlagos tizenhét éves kamaszsrác, akinek szemmel láthatóan mindene megvan az életben - viszonylag tűrhető szülők, két legjobb barát, remek jegyek a suliban és várhatóan fényes jövő. Quentin azonban mégse elégedett, nem találja a helyét a világban, elvágyódik átlagos életéből valami sokkal varázslatosabba. Egészen pontosan Fillory-ba, egy mágikus világba, mely csak annak a könyvsorozatnak a lapjain létezik, amelyet gyerekkorában - és hát valljuk be: még most is - rongyosra olvasott. 

Ha csak ennyiről szólna Quentin története, akkor igen nagy hasonlóságot mutatna több ezer - ha nem százezer sorstársával (jómagamat is beleértve) -, akik egész életükben várják azt a fránya roxfortos levelet, tapogatják a szekrények hátoldalát, hátha egyszer átjutnak a francos Narniába, egyszóval arra várnak, hátha végre megmutatja a világ azt az arcát, ami valamivel izgalmasabb, mint a nyomott szürke hétköznapok. És mivel különben nem született volna meg ez a könyv, Quentin is felfedezi a világnak azt a bizonyos másik arcát: meghívják - vagy inkább átrángatják - egy felvételi vizsgára a Brakebills Egyetemre, ahol ha felveszik, akkor végre varázslást, igazi varázslást tanulhat. És mivel máskülönben egy igencsak rövid könyvről lenne szó, Quentin természetesen bejut, ezzel elérve mindent, amire valaha vágyott. Vagy mégsem?

Brakebills címere
Forrás: trevorpolcyn.deviantart.com

Véleményem: A varázslók tipikusan az a könyv, amit nem lehet egészen pontosan besorolni semmilyen műfajba. Úgy vettem észre, hogy az emberek szeretik a Harry Potterrel összehasonlítani - már hát varázslóiskolás -, meg a Narniával - mert hát a Fillory-könyvek nyilvánvalóan a Narnia-könyvekről lettek mintázva (én se véletlenül hoztam fel ezt a két példát a tartalomleírásban), de igazából van egy nagyon fontos tényező, ami miatt egyikre se hasonlít igazán. Ez pedig a realitása.

Hogyan lehetne már reális egy olyan könyv, ami egy varázslóiskolában játszódik, hallom a kérdést több sorból. 

Ennek az az oka, hogy mind Brakebills, mind pedig a későbbiekben felbukkanó Fillory csak körítés - a hangsúly itt azon van, hogy Quentin és a többiek hogyan dolgozzák fel ezt az egészet. Ezért se lehet igazán fantasy-regénynek mondani a könyvet, mert a fantasy része csak az alapot adja. Harry Potterről a könyvekben kiderül hogy varázsló, hogy létezik egy Voldemort, aki megölte a szüleit és az ő életére is tör. Itt a felállás tiszta és világos: adva van egy világ, melybe Harry szervesen beletartozik - már akkor ide tartozott, mikor még nem is tudott róla -, és van egy gonosz, akit le kell győzni. 

Aztán persze adva vannak a Narnia-könyvek, ahol - de ebben az esetben felhozhatnám a Gyűrű Urát is - a világ még fontosabb szerepet játszik, hiszen Peter, Susan, Edmund és Lucy is csak azért kellettek oda, hogy a segítségükkel felfedezhessük Narniát. Őbelőlük azért lesz hős, hogy általuk egy kicsit mi is azok legyünk, hogy a könyvek lapjain legalább ellátogathassunk egy olyan világba, mint a Narnia és részesei lehessünk valami csodálatos kalandnak. Szerintem nincs olyan ember, aki egy-egy könyv olvasása közben ne élte volna át ezt az érzést, és pont ilyen ember Quentin is, azzal a különbséggel, hogy ő sohase nőtte ki ezt a vágyat.

Bár A varázslók is elénk tár egy ilyen világot, amiben el lehet merülni, amiben lehet kalandozni, amit meg kell ismerni, a hangsúly itt nem ezen van, hanem a szereplők, vagyis főleg Quentin lelkivilágán és a folyamaton, ahogy felnő - vagyis belenő ebbe a világba. Itt kezdődnek tehát a különbségek, és szerintem ez adja a könyv legnagyobb erősségét. És ez alatt nem feltétlenül a karakterek személyiségét értem - mert ott a legtöbbjük nem mutat fel semmi különöset -, hanem a folyamatot, amin a regény folyamán átesnek.

Ha már így felhoztam, nézzük tehát a szereplőket:

Oké, először is le kell szögeznem, hogy én nem zártam a szívembe őket. Quentint, a főszereplőt különösen nem! sőt ő volt az oka annak, hogy olvasás közben többször meg akartam marni magam, de kétségtelen, hogy ennek ellenére Quentin volt a legkidolgozottabb mindegyikőjük közül. 

- Quentin Hidegvíz (bocs, hülye poén, igazából Coldwater): tehát ő az a nagyon átlagos tizenhét éves fiú, akinek a bőrébe nagyon könnyen bele tudjuk képzelni magunkat. Ő az, aki menekülne a való világból, aki nem találja a helyét benne, és ez nekem végülis szimpatikus volt, mert ebben én is magamra ismertem. Quentin viszont esélyt kap a mágussá válásra és itt kezdődött el a lejtmenet, hiszen amint a varázslat valódivá válik, hirtelen nem is lesz olyan érdekes - ez megint ismerős, nem? Amint megkapjuk azt, amire vágyunk, elveszítjük iránta az érdeklődésünket. Persze Quentinben nem ez volt az, ami a leginkább idegesített, mert hát ez a karakterfejlődés része satöbbi, satöbbi, hanem inkább az a sznobság, ami az egész lényét belengte. Annyira lenézett mindenkit, hogy az hihetetlen - kivéve azt a kevés kiválasztottat, akikhez serényen, macskaként dörgölőzve (fúj) fel akarta küzdeni magát. Akivel kapcsolatban úgy döntött, hogy nem méltó a figyelmére, az el volt ásva és még meg is magyarázta magának, hogy miért alantasabb ember is az a másik őnála. Namármost, nekem eleve problémám vannak azzal, amikor valaki magasabb rendűnek képzeli magát a másiknál, mert hát milyen jogon teszi ezt. De sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most ezek Quentin vagy az író gondolatai? Quentin akar minket meggyőzni arról, miért utáljuk ezt vagy azt az alakot, vagy az író? Ha az előbbi - oké. Az emberek esendőek, ha ezzel az írójuk is tisztában van, akkor az nálam pluszpontot jelent, hiszen nem tökéletes lényekről akarok olvasni, hanem olyan emberekről, akik talán félreismernek másokat, rosszul döntenek az életben, de később tudnak ezen változtatni. Itt viszont nagyon nem tudtam eldönteni, hogy melyik eset áll fenn, hiszen soha nem derült ki rendesen, hogy itt tényleg Quentin az, aki előítéletes és sznob, vagy az író rosszul kezelte a karaktereit. 

/Rage off, mindenkinek bocs, de a kedvenc karakteremet a könyv során mindenki aktívan jobbra-balra rugdosta verbálisan, és nem bírtam eldönteni, hogy nekem őt most utálnom KÉNE, vagy mi van? De helyette inkább a többieket utáltam: Quentinnel az élen./

Alice a Brakebills előtt
Christopher Shy alkotása

- Alice: ő a női főszereplője a könyvnek, aki sokkal-de-sokkal szimpatikusabbra sikeredett, mint Hidegvizünk. Korrekt háttértörténettel és jellemmel rendelkezik, viszont vele megint csak az a gondom, hogy egyrészt kicsit következetlenül használta Grossman a karakterét, másrészt pedig messze nem kezdett vele eleget. Nem merek nagy tanulságokat levonni, hiszem ez egy trilógia és hátravan két kötet, de nekem egész egyszerűen nem elegendő az, amit kaptam belőle olvasás közben. Alice sokkal értelmesebb és izgalmasabb személyiség, mint Quentin, néha viszont csak háttértáncosként szerepelt, pedig nagyobb reflektorfényt érdemelt volna ennél. Ahogy egy könyvben lévő lábjegyzetben is benne volt, általában - lévén ő "varázslócsaládból" származott - Alice volt az, aki megválaszolta a Quentin által feltett kérdéseket, ezzel a szereppel viszont túlságosan passzívvá vált a szememben, nem mozgatott előre semmit a regényben, csak ment az eseményekkel és reagált rájuk, ami azért elég nagy kár.

- Eliot, Josh, Janet: jaj, ők aztán abszolút nem érdekeltek. Grossman elég sokszor beleesett abba a hibába, hogy elmondta nekünk, hogy milyenek a szereplők, de nagyon kevéssé engedte kibontakozni őket, és így nem kaptunk igazi mélységeket, ott voltak és csináltak dolgokat, de igazából nem zavartak sok vizet (se hideget, se meleget, ha-ha, BOCSI *hülyeszóvicceketmárisabbahagytam*), énfelőlem akár ki is lehetett volna írni őket. És ami cselekvést véletlenül kaptunk is belőlük, az inkább negatív képet festett számomra.

- Penny: na, őt szerettem. Biztos valami defekt ez nálam, de egy zseni, kissé elszállt punk srác remek alap ahhoz, hogy a szívembe zárjam, de azonnal. Plusz szerintem ő az egyetlen, aki konkrétan tett is valamit a könyvben, aki tényleg előremozdította az eseményeket, és még Quentin, az úgynevezett főszereplő is csak loholt a nyomában, miközben - verbálisan - ütlegelte szerencsétlent. 

/Amit a szereplőkkel kapcsolatban zárójelesen még hiányoltam, az sokkal több háttérinfó lett volna. Felszínesen ismertük meg Quentin szüleit és gyerekkori barátai, és ugyanez igaz Alice-re is, a többiekről meg alig kaptunk többet a semminél, pedig ezek voltak a legjobb részek, ezek árnyalták igazán a jellemüket. Kár, hogy Grossman nem élt ezzel az egyszerű - de milyen nagyszerű! - húzással./ 

Tehát mint a fenti leírásból látható, nem kifejezetten a szereplők jelleme az, ami megfogott - mert abban nem volt semmi különleges, néhány jellemvonás, némi háttérsztori ami elvileg árnyalatot adott az alap jellemüknek és ennyi -, hanem az út, amit bejártak. 

Ez az, ami a könyv egyik legnagyobb pozitívuma: a lassan felnőtté váló tinédzserek útkeresése. Amikor valami másban próbálják megtalálni a boldogságot - jelen esetben a varázslásban. Számomra ez az, ami a leginkább elgondolkoztatott: hogy ezek a srácok megkapták azt, amiért sokan a fél karukat is odaadnák, egy valódi varázslóiskolában tanulhattak, és mégsem boldogok. A regény négy részre volt osztva, és valóban, a négy rész szinte teljesen különböző tartalmat takar. A legnagyobb részt persze Brakebills - az iskola - teszi ki, és lehetne ezt persze a Harry Potterhez és a Roxforthoz hasonlítani, de felesleges, mert míg a Roxfort mindenki számára az a hely, ahová szívesen járna, A varázslók minden illúziót lerombol. Mert ez is csak egy iskola (oké, egyetem), ahol keményen meg kell küzdeni mind a tananyaggal, mind pedig egymással - itt is jelen van a szociális hierarchia, a "klikkekbe" osztódás, a szerelem és annak a kérdése, hogy mihez kezdenek mindazzal, amit itt tanulnak a későbbiekben, az életben. Ez a része amúgy is sokkal erőteljesebben jelen van, mint a Harry Potterben (vagy bármelyik varázslóiskolás regényben, ha már itt tartunk), mert végre kap valami szerepet az iskolán túl rájuk váró élet. Mégis milyen célt találjon magának az ember, ha már a legfőbbet elérte és varázslóvá vált? Miért küzdjön egyáltalán, ha amúgy mindent, de tényleg mindent megkaphat az ujja egy pöccintésével? Kapunk egy kis ízelítőt abból is, hogy milyen könnyű belefásulni ebbe az életbe, és milyen az, amikor a túlzott hatalom a fejünkbe száll.

Az az igazság, hogy nekem a könyvnek ez a része tetszett a legjobban. Egyrészt azért, mert a könyv nagy részét és az elejét teszi ki, ami szinte még csak bevezetés, és hát ja, mindig az a legizgalmasabb, amikor egy író belevezet minket a világába. Szerettem A varázslók mágiarendszeréről olvasni, arról, hogy Quentinék hogyan sajátítják el azt, és a kis különlegességekről is, ami Grossman világának a sajátja.

Például (spoiler, kijelölésre látszódik): Imádtam Alice bátyjának és Emily-nek a történetét, valamint az antarktiszi utat, meg az ottani tanulást, és kicsit sajnáltam, hogy nem fejtették ki bővebben, meg hogy egyáltalán mi is volt annak az értelme, mert hát látszólag nem járt komoly következményekkel. 

Aztán következett a regény többi része, ami már korántsem tetszett annyira. Egyrészt úgy láttam, hogy Quentinékkel nagyon elszaladt a ló - oké, tudom, hogy ez szükséges volt, de olyan, mintha nem fejlődtek, hanem csak visszafejlődtek volna -, másrészt pedig rettenetesen untam. Kábé ilyen unalmas lehetett volna Harry-ék Roxfort utáni éveiről olvasni, mármint ha feltételezem, hogy ők is csak ülnek valami new york-i lakásban és néha elmennek bulizni (de nyilván nem ezt tették). Az ezt követő "könyv-a-könyvben" rész pedig, bevallom, meglepett. Mármint olyan volt, mintha Grossman fogta volna, és a könyv írása közben átváltott volna egy teljesen másik műfajjá, ami egyrészt összezavart, mert miazistenvan, másrészt érdekelt, mert ismét új, feltáratlan részeit mutatta be a világnak, harmadrészt pedig az istenit, Quentin, állj már félre, nálad sokkal különb emberek vannak körülötted, akik még érdekelnek is! 

/Igen, ez volt az a pont, ahol végérvényesen megutáltam a főszereplőt. Hogy ez a gyerek mindenbe beleugatott és okoskodott, az kész katasztrófa volt.../

Balról-jobbra: Penny, Quentin, Alice
Forrás: Christopher Shy

Szinte biztos vagyok benne, hogy lesznek, akiknél ki fogja csapni a biztosítékot ez az éles váltás, amely már bőven a könyv vége felé történik, de az biztos, hogy a nagy egész - és a tanulság, mert az is van ám - szempontjából igenis szükség volt erre a lépésre. Én ugyan nem fogok lelőni semmit, bár a bevezetőből meg néhány elejtett szóból talán sejteni lehet, hogy mi történik, csak annyit mondok: türelem! Ez a váltás az, ami felteszi az i-re a pontot, ez lesz az, ami végül körbeviszi Quentin és a többiek sorsát, ami végülis bebizonyítja nekünk, hogy miért nem szerencsés délibábokat kergetni, szélmalomharcot vívni és mindig a másra vágyni, mert különben elveszíthetjük azt is, amink van.

Én legalábbis ezt a tanulságot vontam le belőle, de ki tudja, lehet mások mást látnak majd bele. A vége így számomra keserédes volt, mert én megtanultam belőle a leckét, nekem átjött az üzenet, de nem vagyok benne biztos, hogy Quentinnek is. De legalább az is biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert így mégse lehet könyvet befejezni, Grossman, ne csináld már! Húzgálja itt előttünk a mézesmadzagot...

Még így lábjegyzetként megjegyzem: Grossman nem igazán ért az akciójelenetekhez, de szerencsére az nincs is benne valami sok, annál jobb viszont a világkidolgozásban. Ebben és a témájában talált nálam telibe a könyv, és az ordító hiányosságai ellenére mindenképpen pozitív nyomott hagyott bennem, ráadásul napokig nem hagyott békén, mindig tudtam rajta töprengeni (és még most, posztírás közben is eszembe jutott valami új, amire még nem gondoltam). 

Ajánlom a könyvet: annak, akit nem zavar, ha a történet nem lövi le az elején, hogy miről fog szólni a vége, aki szereti a felnőtt, sötétebb fantasy-t, akit érdekel a fiatal felnőttek útkeresése és vívódásai, aki nem akciópárti, de ezzel szemben szereti, ha új világokat ismerhet meg egy könyv által és szabadon kalandozhat bennük. Ja, és akit nem zavar a függővég. 

Kedvenc szereplők:

Penny - mondtam már, hogy egy punk? És mellesleg egy zseni? És totál nem ebben a világban él? És van némi indulatkezelési problémája? És mindenki ebben az istenverte könyvben utálja őt? Nem baj Penny, én szerettelek (de túl keveset szerepeltél). 

Pontozás: 4 pont

A hős megfizeti az árat

Read More

Lauren Beukes - Moxyland

A könyv tartalmáról röviden: Valamikor a - nem túl távoli - jövőben járunk, a dél-afrikai Fokvárosban. Négy ember életét követjük nyomon ebben a technológiailag már igencsak előrehaladott korban: Kendráét, a fotósét, Toby-ét, a "bloggerét", Tendekáét, aki emberi jogokért küzd és az ambiciózus Leratoét, aki egy multicégnél dolgozik programozóként. Ebben a korban az emberek élete gyakorlatilag összefonódik a technikával, ami lehetőséget ad a multicégek által támogatott kormánynak, hogy még inkább rövid láncon tarthassa az embereket, és ha valakit "lekapcsolnak" a telefonjáról az egyik legrosszabb büntetés - gyakorlatilag nemlétezővé válik. Ennek a négy embernek a sorsa összefonódik ahogy lassan rádöbbennek, ki is irányítja a szálakat ebben az új világban.

Véleményem: Atyaég! Rövid tartalmat ilyen nehezen még az életben nem szenvedtem ki magamból!

Az az igazság, hogy egy kicsit csalódottan gondolok vissza erre a könyvre, mert mind a fülszöveg, mind pedig a borító akciót ígért - arra számítottam, hogy majd a szereplők ravaszabbnál ravaszabb módon fognak túljárni a rendőrök (meg a rendőrkutyák - vagyis "aitók") eszén, miközben lassan megdöntik a rendszert. Vagy hősiesen elbuknak közben. 

Az igazság viszont az, hogy semmi "hősies" nem volt ebben a négy szereplőben. Pontosabb azt írni, hogy mind a négyen tették a dolgukat, mozgolódtak egy kicsit a városban, aztán minden szépen lassan szarrá ment körülöttük. És többnyire még csak nem is tehettek róla!

Moxy Poszter by Patkós Ferenc

A könyv nagy erőssége szerintem a világfelépítés. Mint már a tartalomban írtam, a nem kifejezetten távoli jövőben játszódik, és gyakorlatilag minden fejlődési pont megjósolható, vagyis megtörténhet. Értem én itt ezalatt a nanotechnológiát, amely a könyvben még csak kísérleti fázisban van, vagy az abszolút mindent működtető SIM-kártyákat, amelyről viszont ha "lekapcsolnak" - ami itt a büntetés egy módja - kábé a saját lakásodba is csak hosszas könyörgéssel engednek be. A könyvben ki is mondják, hogy ahol az emberiség most tart az kényelmes és biztonságos - szinte már Nagy Testvér-szerű, hiszen az ember folyamatos megfigyelés alatt állhat, minden lépését vissza tudják vezetni -, csak épp a legkevésbé se szabad. Aztán ott vannak a virtuális világok, amelyekről nagy bánatomra csak kevés szó esett, ahová az emberek el tudnak menekülni a való világból, saját avatárt készítenek, és Simsesen eléldegélhetnek virtuális álomotthonukban. A számítógépes játékok ezzel szemben sokszor már a való életben játszódnak, egyfajta szerepjátékként, és ezekből szintén túl keveset kaptam. 

A kedvenc részem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az egyik szereplő rájön, hogy az egyik terroristacselekedet folytán visszajuthatnak hozzá, és elkezdi visszakeresni a levelezésekben/fórumokon/virtuális terekben, hogy hol bukkanhatott fel a neve, és hogy mennyi szál van, amin keresztül rátalálhatnak, és hogy mennyire összefüggő ez az egész. Ez is tulajdonképpen tükrözi a mostani világunkat, hogy a saját lényünkkel mennyire összefügg amit online csinálunk, és mennyi olyan helyen hagyunk "lenyomatot" ami eszünkbe se jutna. Kicsit kirázott a hideg, miközben olvastam.

A világa tehát bejött, a szereplők és a stílus viszont már nem annyira...

Az volt a nagy problémám, hogy kábé senki se lett szimpatikus, nem volt olyan ember, akinek drukkolni tudtam volna. Talán egyedül Kendra volt ilyen, aki fotósként dolgozott, vagyis nem digitális képeket készített, ami ebben a korban már nagy ritkaság. Nála jött be az a vonal, hogy az embereket már mennyire nem érdekli az ilyen művészet, hanem azt szeretik, ha van benne valami morbid, valami véres. Hát ja, a jó öreg emberiség. Plusz Kendránál át tudtam érezni azt is, hogy nem volt a kezében a saját élete, és kénytelen volt a gazdag pasijára/patronjára bíznia magát, meg aztán erre a marketingprogramra, ahol még inkább elvesztette az irányítást a saját teste felett. Itt is bejött az, hogy vajon hajlandóak lennénk-e egész életünkben bizonyos szerektől "függeni", csak hogy ne legyünk sose betegek, a sérüléseink szinte azonnal begyógyuljanak, és hajlandóak-e lennénk kifizetni ennek az árát azáltal, hogy idegen testek dolgoznak a szervezetünkben, ja, meg a cégnek a logóját kell magunkon viselni és kvázi élő reklámbabává válni...

Toby ezzel szemben nagyon idegesített az arroganciájával. Ő volt tehát a blogger (szerintem inkább életművész...), akinek abból jött pénz, hogy kielégítette az emberek kíváncsiságát mindennel kapcsolatban. Minél durvább dolgokat közölt, annál jobb. Hiába segített mondjuk Tendekának küzdeni az emberi jogokért, azt se elhivatottságokból tette, hanem mert milyen jó videók születhetnek egy testközeli szabotázsakcióból ugye... Ja, meg a nyavalygása amikor az anyja már nem adott neki pénzt kiborított! Nála, akárcsak Kendránál szintén azt láttam, hogy inkább sodródik az eseményekkel, és még a személyisége se volt olyan, hogy drukkolni tudtam volna neki. Meg egyébként, miért is drukkolnék, hogy légyszíves ne kerülj véletlenül szar helyzetbe? Szóval ők ketten nekem nagyon passzív szereplők voltak, csak arra jók, hogy bizonyos részeit a könyv világának bemutassák.

Aktívabb volt viszont Tendeka és Lerato, amiben speciel ismét nem volt sok köszönet. Tendeka, mint már írtam, az emberi jogokért küzdött és a multicégek ellen, na meg a teljes mértékű irányításuk ellen az emberek felett. Alapvetően a hozzáállása tetszett - felismerte, hogy mi a rossz a világban, volt egy elve és voltak céljai -, viszont szintén olyan karakter volt, akit a keményfejűsége miatt nagyon könnyű bábként mozgatni. Lerato ellenben sokkal okosabb volt bizonyos fokig - más tekintetben meg vészesen hülye -, viszont engem idegesített az a törtető hozzáállása. A való életben is vannak olyan emberek, akik egyszerűen minden emberi kapcsolatot - legyen az szerelem, barátság vagy család - feláldoznak a karrierjük érdekében. Lerato ennek egy mintapéldánya volt. A háttértörténete ismeretében oké, végülis érthető a hozzáállása, viszont megint csak azt láttam nála, hogy a karaktere nem egyéb, mint a világ egy másik részének a bemutatása - hogy ha egyszer bejutsz egy céghez, milyen nehezen engednek el onnan. Itt persze még rádobott egy lapáttal, hogy konkrétan nem tudsz kiszabadulni onnan, ha már egyszer rád tették a markukat és a vállalat gyakorlatilag a személyes életüket is körbenőtte. 

The Moxy Crue by William Oak
Balról-jobbra: Tendeka, Lerato, Kendra és Toby

A stílus se tetszett túlzottan, az elején elég nehezen rázódtam bele az olvasásba. Túl sok a szleng, ez a laza-vagyok-majd-szétesek szövegelés - különösen Toby nézőpontjában volt sok ilyen, ami nem sokat segített abban, hogy megkedveljem! Meg persze Beukes nem vesződött a világbemutatással, hanem szépen bedobott minket a közepére, és találd ki, hogy mi hogy működik. Szóval az eleje egy nagy kaotikus izé, és ezért nem is igazán tudtam haladni vele, könnyű volt félrerakni és valami mást olvasni helyette. A végére valamennyire enyhült, vagy csak én szoktam hozzá, nem tudom, de a végét már kifejezetten gyorsan elolvastam.

Eredeti borító

Amivel a legnagyobb problémám volt: nem értem a címét! Miért Moxyland? Mi köze van az egészhez a Moxyknak? Ezek egy virtuális gyerekjátékban a dinófigurák és három oldalt ha szerepelnek benne. Biztos ez valami utalás akar lenni arra, hogy már a kölyköket is arra neveli a játék, hogy egymás elpusztításán kell megerősödniük, de nekem baromira erőltetett a párhuzam, szerintem inkább a jól hangzó név és könnyen felismerhető figura miatt kerültek bele egyáltalán a könyvbe. 

Ami a legjobban tetszett: Ironikus módon a legjobban a vége tetszett - azon belül is a csavar - a könyvben, ami a legnagyobb csalódást is keltette bennem. A csalódás a szereplők szemszögéből jött - bár nem volt semmi epikus küzdelem, azért engem csalódással töltött el, hogy ennyire felesleges volt minden, amit csinálnak. A világ szempontjából, márpedig szerintem a könyv eleve azért született meg, hogy Beukes írhasson a világról, teljesen logikusan ért véget, az történt, aminek történnie kellett, hogy feltegye az i tetejére a pontot az egész rendszerrel kapcsolatban. Spoilermentesen csak ennyit tudok róla írni, sajnálom!

Összességében úgy érzem, hogy ahhoz, hogy Beukes valami érdemlegeset kezdjen a karaktereivel sokkal nagyobb történetre lett volna szükség, de még a világ bemutatásához is kevésnek éreztem. Mintha csak kivett volna egy szeletkét egy jövőbeli város átlagos hetéből, és elénk tárta volna: jó, jó, ez érdekes, de hol vannak a mélységek?

Ajánlom a könyvet: Annak, akinek felkeltette az érdeklődését ez a már-már disztópiába hajló jövőbeli világ, kedveli a cyberpunkot, és nem tartja fontosnak az erős és szimpatikus karakterek jelenlétét egy könyvben. Ja, meg annak, aki nem bánja, ha nem lassan vezetik be egy történetben szervesen jelenlévő nanotechnológiába, virtuális terekbe és egyéb nyalánkságokba.

Kedvenc szereplők:

Uh... Kendra? - mert ő idegesített a legkevésbé, plusz tetszett a hozzáállása a fotózáshoz és szívesen olvastam nála a nanosejtek hatásáról, ami elég érdekes volt. 

Pontozás: 3,5 pont

Read More

Mats Strandberg, Sara B. Elfgren - Kulcs (Nyckeln)

Az előző könyvek tartalmáról röviden: Mivel ezúttal egy olyan könyv véleményezésével jövök, mely egy trilógia harmadik kötetét képviseli, le kell szögezzem, hogy az értékelés nem csupán SPOILERES lesz, de egyenesen le fogom írni az első két kötet tartalmát is. Legalábbis azt, ami ahhoz kell, hogy nagyjából átfoghassam ennek a méretét és tartalmát tekintve is HATALMAS utolsó résznek a lényegét. Szóval vágjunk bele!

Első könyv: A Kör (Cirkeln)

Eredetileg igencsak félve vágtam bele az elolvasásába, ugyanis taszított a tudat, hogy ez egy boszorkányos ifjúsági könyv, aminek középpontjában hat lány áll, akiknek meg kell állítani a világvégét. Ezzel kapcsolatban nekem csupán három fenntartásom volt: hogy boszorkányos, hogy YA és az előtérben lévő hat lány. Az utolsó egy nagyon furcsa előítélet következménye volt, mely az első kettőből fakadt: valamiért nehezen tudtam elképzelni, hogy az írópáros képes lesz hat különböző személyiséget szerepeltetni anélkül, hogy papírmasé-figurák és izzadtságszagú párbeszédek kerekednének belőlük. Utólag már persze látom, hogy ez hülyeség, a Földön is vígan megfér 3,5 milliárd nő különböző személyiségjegyekkel, és mégse vádol meg senki senkit hogy milyen klisésen viselkedik (vagy talán mégis, ez viszont már más lapra tartozik). Szóval itt jött képbe a problémám a boszorkányokkal és a YA-val úgy általában: mert akkoriban, mikor ez a kötet kijött, nagy divatja volt ám az ifjúsági fantasy-knak. Vámpírok, vérfarkasok és hát igen, boszorkányok is jöttek dögivel, épp csak értelmük nem volt, mert nagyjából a 99%-uknál a természetfeletti pasizás volt a lényeg. Ott meg aztán abszolút nem volt jellemző a részletes karakterkidolgozás, mert minek az. 

Ezzel szemben A Kör elkezdése után rögtön hatalmas meglepetések értek: itt kidolgozott szereplők vannak, kidolgozott világban, kidolgozott cselekménnyel, és bár a romantika létezik, mégse azon volt a hangsúly, épp csak annyira, amennyire egy olyan átlagos tinédzser foglalkozik a szerelemmel, akinek amúgy meg kell mentenie a világot. 

A vérvörös hold - hivatalos plakát

A Kör olvasása egy igazi érzelmi hullámvasút volt: a szereplőket egyszerre lehetett utálni és szeretni, minden tettük logikusan következett, és bár hamar kiderült, hogy ők a Kiválasztottak, akiknek egy démoni inváziótól kell megmenteni a világot egy bizonyos kapu bezárásával (mely amúgy beengedné a lényeket), nem is feltétlenül a fantasy-n volt itt a hangsúly. Mert nem csak boszorkányok voltak, hanem emberek is - és számomra itt látszott az igazi értéke ennek a könyvnek. Mindegyikük ilyen-olyan családból és előítéletekkel érkezett, máshogy kezelték boszorkányságukat - ki félelemmel, ki pedig megpróbálta vele saját életét jobbá tenni, az örökös gúnyolódások céltáblájának szerepéből kitörni, ami miatt egyszerre lehetett haragudni a szereplőkre és drukkolni nekik. 

Akcióban ugyan nem volt hiány, de a könyvre szerintem a lassúság volt inkább jellemző: a lányok ismerkedtek az erejükkel, próbálták beilleszteni az életükbe a mágiát, keresték az ellenségeiket, az úgynevezett "démonoktól áldott" embereket a környezetükben, és megbirkóztak a gyásszal és saját döntéseikből következő eseményekkel. Tudom, ez egy kicsit ködösen hangzik így, ahogy leírtam, de ennél jobban nem tudnám leírni: a Kör egy ízig-vérig valódi emberekről szóló történet mágikus háttérvilággal. A végén még egy csavart is kaptunk, ami talán nem volt kifejezetten meglepő, de őszintén, a könyv sokkal erősebb volt annál, minthogy csak a csavarra építsen.

Második könyv: Tűz (Eld)

Igazából a trilógia második részéről is nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint az elsőről: erős történet erős szereplőkkel, akiknek erős motivációik vannak (ez így nagyon ERŐS, igaz?). Kicsit jobban megismerhetünk mindenkit ebben a részben, és ami nekem kifejezetten tetszett, hogy az előző rész cselekedetei nem merülnek a múlt homályába: itt mindennek következménye van. Itt mutatkozik be az úgy nevezett "Tanács", mely a természetes és tanult boszorkányok ellenőrző szervezete, akiknek az a dolga, hogy az irányítása alatt tartson minden boszorkányt, hogy azok nehogy visszaéljenek a képességeikkel. Ez egy kicsit úgy hangzik, mint a Harry Potter könyvekben a Mágiaügyi Minisztérium, ám itt egy kissé negatívabb szervezettel van dolgunk: a Tanács ugyanis megszokta a hatalmat a boszorkányok felett, és nem szívesen engedné át a Kiválasztottaknak az apokalipszis elhárítását - amiben amúgy nem is szívesen hisznek. Szóval itt már két tűz közé (ha-ha) szorultak hőseink: egyrészt továbbra is Engelsfors városában tevékenykednek a démonoktól áldottak, másrészt pedig nagyon óvatosnak kell lenniük a Tanács miatt, mely csak a lehetőségre vár, hogy a markába zárja a lányokat. Hogy miképp végződik a könyv talán nem titok - amolyan jut is marad is módon: elhárítják a katasztrófát, de van, akinek az életét követeli mások megmentése. Egy igazi érzelmi hullámvasút volt olvasni, komolyan mondom.

A Kör by BrimRun

Balról-jobbra, fentről-le: Ida, Minoo, Rebecka, Anna-Karin, Elias, Linnéa és Vanessa

A harmadik könyv tartalmáról röviden: 

A befejező kötetben az eredeti hét Kiválasztottból már csupán négyen vannak életben, és nagyon úgy fest, hogy ennyien nem is lesznek képesek bezárni a Kaput. Talán lehetőség van rá, hogy mások megtegyék helyettük, viszont a lányok lassan már senkiben se tudnak megbízni: se a titokzatos védelmezőkben, se a halott, mégis nekik útmutatást adó Matildában (aki az előző Kiválasztott volt sok évvel ezelőtt, viszont a Kapu bezárása helyett saját erejét hétfelé osztotta, hogy a jövőben főszereplőink kapják meg az erejét), de lassan egymásban sem. Továbbra is meg kell birkózniuk a régi eseményekkel - ami a második rész végén történt -, a különös eseményekkel, melyek az elkövetkező Apokalipszist jelzik és amelyek száma egyre gyarapodik, na meg a saját életük problémáival: halállal, szerelemmel, előítéletekkel, mindennel, ami abból adódik, hogy boszorkányok és abból, hogy olyanok, amilyenek. 

Véleményem: 

Huhh, hát ez nem lesz egyszerű. Ahogy már említettem, ez a kötet hatalmas, rendesen izomlázat okozott az olvasása, és szerintem simán meg lehetne ölni vele egy macskát, még csak nem is kéne magasról ráejteni. Ezzel együtt egy percig se volt unalmas: bár nem mindig a küldetésekkel kapcsolatos akció zajlott benne, de mégis volt benne elég dráma, hogy lekösse az embert. Az elején épp ezért még lassan folydogált: elsősorban az előző könyv eseményeinek feldolgozására koncentrált, mindenki próbált egyenesbe jönni az életével, folytatni, ahogy tudja. Öröm volt olvasni, ahogy a lányok közötti barátság elmélyült, itt már igazán lehetett érezni, hogy mennyire összekovácsolódtak, annak ellenére, hogy milyen különböző személyiségekről van szó, és hogy mennyire szükségük van a másik barátságára. Ilyen erős kapocs esetén akaratlanul is elárulják egymást az emberek, és a könyv valahol erről is szólt: melyik a fontosabb, a barátság vagy a kötelesség? 

Először viszont ejtenék néhány szót a szereplőkről, mert eddig a levegőbe beszéltem és állandóan Kiválasztottakat emlegettem:

Minoo by Cecilia B

- Minoo: Nagyjából őt mondanám a sztori fő-főszereplőjének, és mondhatjuk, hogy ebben a kötetben is ő volt a középpontban, és a választása kötelesség és barátság között. Minoo számomra kicsit visszás karakter volt: többnyire szimpatikus, olyan típus, aki nagyon okos és szorgalmas és logikusan gondolkozik, viszont épp ezért egy kicsit száraz. Nála jött elő a legfőképp a kötelesség-barátság választás kérdése, és ilyen esetekben persze nem lehet jól dönteni. Kicsit olyan ez a kérdés, mint hogy kit mentenél meg, a családodat vagy az egész emberiséget? Nem is olyan egyszerű, igaz? Minoo esetén engem kicsit zavart mondjuk a Mary-Sue-sága: vagyis egyfajta tökéletes karakterként funkcionál, aki nagyon nagy erővel rendelkezik (talán
a legerősebb is), a Kiválasztottak közül is a kiválasztott. Persze ez a végére egy kicsit enyhült és láthattuk, hogy ő is tud hibázni és igenis neki is szüksége van legalább annyira  a barátaira, mint amennyire nekik rá.

- Anna-Karin: Nekem ő volt az egyik kedvencem. Anna-Karin nem érkezett a legjobb családi körülményekből, és már az első részben elkövette a hibákat, melyekből tanulhatott, így ebben a részben már csak örülni tudtam a döntéseinek: igazi felelősségteljes leányzó lett belőle, aki érzelmileg is képes volt összetartani a csapatot, na meg az akaratereje is megkeményedett. Nagyon nagy tragédiák érték ebben a részben is, és mégsem omlott össze, hanem képes volt feldolgozni azt és folytatni az életét. Szóval Anna-Karinnal hatalmas respect, az egyik kedvencemmé vált.

- Vanessa: Ez a lány az igazi kakukktojás a számomra, és a másik kedvencem Anna-Karinon kívül. Alapvetően az a típus, akit a való életben nem kedvelnék, és azonnal leírnék: szeret bulizni, inni, pasizni, igazi rózsaszín plázacicának tűnik. Holott ez csak a látszat: felelősségteljes, okos lány, akinek az édesanyja, kistestvére és a barátnői a legfontosabbak az életében, és nem fél kimondani, ami a szívét nyomja. Szerintem a könyvnek ez is egy hatalmas erőssége, amit ki is mond valamelyik fejezetben: hogy néha a látszat mögé kell tekinteni, különben nagyon értékes emberek megismerésében gátoljuk meg magunkat. Plusz Vanessához tartozik a kedvenc - és a legkidolgozottabb - szerelmi szál, ami szintén nem számít szokványosnak a YA irodalomban, az tuti.

- Linnéa: Hú, ez a lány... Talán ő hagyta bennem a legszélsőségesebb érzelmeket: néha utáltam, néha sajnáltam, de igazán sose tudtam megszeretni. A családi körülményei miatt - ami még Anna-Karinénál is rosszabb - egy nagyon sérült karakterről van szó, aki hihetetlenül bizalmatlan minden emberrel és minden jóval kapcsolatban, ami valaha történik vele, és meg van győződve róla, hogy a jó dolgokat azonnal elveszik tőle, ezért zárkózott, sőt, néha elviselhetetlenül bunkó azokkal is, akik szeretik. És bár értettem az okokat, amelyek ide vezettek, néha legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észre és ne marja el magától az embereket! Igen, csak ennyire volt frusztráló Linnéa, és ebben az se segített, hogy sokszor magamra ismertem benne.

- Ida: Az egyik legutáltabb karakterből az egyik kedvencemmé vált. Erről igazából nem is tudok többet írni, mert ahhoz olvasni kell a könyveket - különösen a második részben volt hangsúlyos ugye - és átélni a katarzist, amit az okozott, hogy valaki felismeri, hogy egész életében tévedésben élt és olyan "elveknek" rendelte alá magát, amelyek hibásak voltak. Ida ment keresztül a legnagyobb fejlődésen, bár a stílusát hál' Istennek megtartotta, amitől számomra csak még szerethetőbb maradt.

- A másik két Kiválasztottról, Rebeckáról és Eliasról túl sokat sajnos nem tudok írni, mivel az ő jellemük lett a legkevésbé kibontva, de ennek ellenére fontos szereplők maradtak, akik tudtukon kívül is nagyon sok mindenben befolyásolták, inspirálták a többieket, és alapvetően szimpatikusak voltak számomra.

Természetesen rajtuk kívül voltak mások is a harmadik részben, akik érdekesek voltak, akár segítették a lányokat akár hátráltatták őket. Igazából senkiről nem lehet elmondani, hogy teljes mértékben jó vagy gonosz, legfeljebb erősen a mérleg egyik vagy másik oldalára esik... Volt például egy erősen manipulatív karakter, aki az elején még teljesen szimpatikus, aztán csak lassan nyílt ki a csipája, és a végén már meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben...

- A Történet: Mint már említettem, a könyv nagyon hosszú és elég lassan indul be. Az eleje inkább a karakterek közti drámáról szól, ahogy mindenkivel történik valami, amit fel kell dolgozniuk, és csak kevés idejük marad arra, hogy a Kiválasztottsággal foglalkozzanak. Természetesen ez a szál se tűnik el az elején, de ekkor inkább csak még több kérdés merül fel ahelyett, hogy a meglévőket válaszolnák meg. Egyszóval bonyolódnak a szálak, és a végén én már úgy voltam vele, hogy gőzöm se volt, kinek van igaza és ki téved...

Ami nagyon tetszett - igazából mindhárom kötetben -, az a világkidolgozás. Az írópáros láthatóan nagyon sok energiát fektetett bele, hogy rendesen kidolgozza a démonok létét, és hogy hogyan függ ez össze a Földön lévő boszorkánysággal, és bár az elején ez lehetetlennek tűnt, a végén a megoldás is teljesen logikusan adta magát. Érdekes volt olvasni, hogyan simulnak egymásba a részletek, és ahogy végül az egész kuszaság kibogozódott én csak kapkodtam a fejem. Szóval igen, minden kérdésre választ kapunk és nekem semmi olyasmi nem jut az eszembe, ami függőben maradt volna. Még arra is fény derült, hogy Engelsfors erdőiben miért van olyan sok eltűnés! Pedig ez abszolút olyan részlet volt, ami a kezdetekben szinte csak mellékesen lett megemlítve, nem hittem volna, hogy hangsúlyosabb szál lesz belőle.

- A könyv stílusa változatlanul magával ragadó és letehetetlen. Hiába van benne sok lelkizés - azt írtam "hiába"? Hahh, igazából azok a legjobb részek! - teljes mértékben sodor magával, mindig tudni akartam, hogy mi van a következő oldalon és még és még és még! Még az "unalmas" részek is élvezetesen vannak megírva, bár aki akcióra számít, annak most leírom, hogy ilyen nem nagyon van benne szóval, nem kell számítani nagy "varázspárbajokra" ennek a trilógiának nem az a lényege. Viszont ha valaki szereti a logikus történetvezetést és az átélhető érzelmeket, a jó szereplőket és az érdekes világot, annak nagyon tudom ajánlani!

Ajánlom a könyvet: Igazából most ajánlottam, de akkor ajánlom még egyszer! Azoknak, akik szeretik a minőségi ifjúsági könyveket, bár talán inkább 14 éves kor felett, mert azért van halál és szenvedés bennük dögivel. Nyilván érdemes az első kötettől kezdeni, mert csak úgy kerek a történet, de én a magam részéről nem is tudnék kedvencet avatni a háromból, mert mindegyik jó a maga módján, de a három együtt csak az igazi (pont mint a Kiválasztottak). Azoknak is ajánlom, akik kinőttek már a tinédzserkorból, hiszen itt nem csak a tinidrámán van a lényeg, hanem minden korosztályra jellemző problémáik vannak a szereplőknek, és aki kinőtt már ebből a korból talán visszaemlékezhet, hogy akkoriban se volt cukorból a kerítés:) Na meg persze mindenkinek ajánlom, aki valami boszisat akar olvasni, de hangsúlyozom ismét, hogy nem a természetfeletti a legnagyobb erőssége! Aki viszont valami könnyed, humoros könyvet szeretne, az tegye szépen félre, mert az Engelsfors-trilógia érzelmileg ki fogja facsarni.

Kedvenc szereplők (és nem csak az utolsó részből):
Anna-Karin - az egyik legokosabb és legérettebb karaktere lett a könyvnek.
Vanessa - dettó!
Ida - a legnagyobb karakterfejlődésen ment keresztül és szerettem minden megszólalását.

Pontozás: 5 pont, kedvenc!

A filmes szereplőgárda - szerintem nagyon jól sikerült a színészek kiválasztása

Ui.: Az első könyvből film is készült ám! Elvileg most jött ki 2015-ben és svéd produkcióról van szó, de az szinte száz, hogy idehaza nem nagyon fogják a mozikban adni. Gőzöm sincs, hogy fogom megnézni, pedig nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá!
Ha esetleg másokat is érdekelne, belinkelem ide a film trailerét is.

Read More